„Hogyan pocsékoljunk el két órát az életünkből?” – kezdhetném így, és ennyivel le is zárhatnám a 2014-es Spierig testvérek új mozijának, az Időhuroknak az ajánlóját, de akkor nem tudnék kellőképpen megbotránkozni a film fő jellemzőjéről: a hatásvadászatról.

Bár a film kíváncsiságot csigázó, erőltetett kérdéssel kezdődik („Ha garantálnám, hogy soha nem derül ki, megölnéd azt az embert, aki tönkretette életed?”), én inkább mégis az én verziómmal indítottam volna: mert az nem hazudik, nem kecsegtet… hogy aztán csalódást csalódásra halmozzon a nézőben.

„A legendás Robert A. Heinlein (többek között a Csillagközi invázió írója) novellájából készült filmben egy időügynök (Ethan Hawke) barangol múltban és jövőben: minden bevetés más korba vezeti. Utolsó megbízatásán fiatalkori saját magát kell beszerveznie a Cégbe, miközben egy olyan bűnözőre vadászik, aki valahogy folyton kicsúszik a kezéből, bármilyen időben is készül lecsapni rá.” – igéri a port.hu. Mégis, miközben nézzük, az első 45 percben felvetődik bennünk a kétely, hogy talán rossz filmet töltöttünk le: sehol egy időutazó ügynök, sehol a rosszfiú… minden központjában csupán egy unalmas, vontatott, és abszolút nem életszerű kocsmai beszélgetés áll.

Tehát a film első felében vakmerően és reménykedve küzdünk az unalom ellen, hogy aztán a későbbiekben hirtelen nyakba kólintson minket a történet, és világmegváltó gyorsassággal próbálja szétrobbantani az agyunkat a „mindfuckságával”. Amellett, hogy minden csavar kiszámítható és bár érződik, hogy az alkotók meglepinek szánták, mégis kudarcba fullad az egész. Mint kiderült a jó történet kevés a jó, egészestés mozihoz, hisz szó szerint meg lett erőszakolva a sztori. A rendezők mintha a koronázatlan „mindfuck-király” Christopher Nolannak képzelték volna magukat - és látszólag (sajnos) el is hitték, hogy lehetnek azok.

Bár a látvány egész tűrhető, talán ez az egyetlen „pozitívuma” a filmnek. A főszereplő Ethan Hawke és színésztársa Sarah Snook is kevés hozzá, hogy elvigye a hátán a történetet (főleg az utóbbi), a minduntalan kérdéssel az élen: mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Ezt annyi filmben boncolgatták már, hogy az emberek unják ezt az elvont filozofálást: beülnek a moziba, és csak arra vágynak, hogy ha valami egyszer azt ígéri, lepje is meg őket. Mindegy mivel, csak tegye meg! A sokkolás, és a meglepetés ereje az, ami ma még arra sarkalhatja őket, hogy gondolkozzanak kótkodáékon, de ha egy film alatt csak folyamatosan pipálgatják hány sejtésük jött be, az nem csak nem sarkall elmélkedésre, hanem nem is szórakoztató…

És végezetül röviden a következő kérdésem megint csak az lenne: „Hogyan pocsékoljunk el két órát az életünkből?” A válasz: Bárhogy, csak ne úgy, hogy megnézzük az Időhurkot.

/FülöpBetti/