Újabb problémát fedeztem fel a világban (na jó, nem úgy... eddig is létezett, csak nekem most lett világos).

Az emberek nem tudnak, nem akarnak, vagy egyszerűen csak nem képesek mosolyogni. A kis, gondterhelt világunkban emolinóknak titulált lényeknek, annyira sincs idejük, hogy pár másodpercre elferdítsék a szájuk szélét. Valóban egy kedves gesztus is ekkora terhet jelent már? Vagy csak kihalandóban van a jókedvűség? Amin régen még felhőtlenül, hasunkatfogva hahotáztunk, manapság tényleg csak megbotrankoztatja az embereket? Legszívesebben hűvösre vágnánk, pokolra kívánnánk azokat akik csínytevéseket követnek el velünk szemben, viccelődnek rajtunk. Az ilyesmi már nem fér bele az így is kellően túlzsúfolt programunkba. Esetleg ha lehetséges lenne meghosszabítani a napot 30 órára. Talán akkor az emberek picit magukba néznének és lenne idejük nevetgélni, önfeledten szórakozni, akár maguk balfékségén, akár mások csirkefogásain.

U.I.: Aki magára ismert ebben a kis eszmefuttatásban, annak könnyű szívvel tudom ajánlani Paul Watzlawick, "A helyzet reménytelen, de nem súlyos" című könyvét. Az író érdekes, gondolatébresztő kis szösszenetében, zseniális szarkazmussal világít rá az önsanyargatás problémájára.

/LeitnerRoland/